Mindennek a fele

Egy kereskedőnek három fia volt. Ahogy legénysorba kerültek, így szólt hozzájuk az apjuk:
– Hadd lássam, mit tudtok, milyen kalmár lesz belőletek! Itt van mindegyikteknek száz-száz tallér, menjetek a városba, és vásároljatok be.
A két idősebb testvér együtt ment; a harmadikat, a legkisebbet magára hagyták, boldoguljon, ahogy tud – azt tartották róla, hogy tökfilkó, és nem akarták, hogy szégyent hozzon rájuk. A városban mindegyikük jócskán bevásárolt a maga száz tallérjáért; rengeteg árut vettek, és amikor hazaértek vele, apjuk megdicsérte őket.
– Jól van – mondta. – Látom, hogy életrevaló legények vagytok.
A kisebbik is elindult a város felé, de ahogy ment, mendegélt, egyszercsak látja, hogy egy holttest hever az úton. Igen megszánta a szerencsétlen halottat; beszaladt a legközelebbi faluba, és az első embert, akibe belebotlott, nyomban megkérdezte:
– Miért hagyják az országúton azt a szegény halottat?
– Mert nincs senkije, aki megfizetné a temetését – hangzott a felelet.
– Hát, ha nincs, akkor majd én fizetem a költségeket! – mondta a legkisebbik testvér.
Ötven tallérba került a temetés; a másik ötvenért aztán vett egyet-mást a városban, és elégedetten hazaindult.
Otthon, amikor elmesélte, hogy járt, mint kellett egy szegény halottat eltemettetnie, apja éktelen haragra gerjedt.
– Belőled se lesz soha rendes kereskedő! – kiáltotta. – Ha még egyszer előfordul ilyesmi, szedheted a sátorfádat, ne is lássalak többet a házamnál!
Egy idő múlva apjuk ismét maga elé hívta őket. Kétszáz-kétszáz tallért adott mindegyiküknek.
– Meglátjuk, hogyan bántok vele, mit vásároltok érte – mondta.
A két idősebbik testvér megint együtt ment a városba; közösen is vásároltak, a lehető legjutányosabban, és ügyességükkel nagy örömet szereztek az apjuknak.
A legkisebbik fiú szintén elindult a maga kétszáz tallérjával. Útja egy városkában épp a börtön előtt vitt el. Az egyik ablakban egy gyönyörű lányt látott a rács mögött.
Megállt és csodálkozva kérdezte:
– Hát te hogy kerültél oda?
A lány feljajdult és sírva fakadt.
– Száz tallért loptak a városban – zokogta –, és azzal gyanúsítanak, hogy én vagyok a tolvaj. Pedig ártatlan vagyok, de lakat van a számon, nem mondhatom el az igazságot.
A fiatalember megsajnálta, ment egyenest a bíróságra.
– Az a lány nem vétett semmit, bocsássátok szabadon – mondta. – És itt a száz tallér, amíg az igazi tolvajt meg nem találják.
Az a lány pedig a király lánya volt; álruhában járta a szegények házait, hogy segítsen a szűkölködőkön, s így esett a poroszlók kezébe. Most, ahogy kiszabadult, hálából egy aranygyűrűt adott az ifjúnak.
– Erről fogok rád ismerni – mondta.
Azzal hazasietett a palotába.
A legény bevásárolt a megmaradt száz tallérjából és olyan boldogan ment haza, mint aki valami nagy jótettet hajtott végre. Apja azonban, mikor beszámolt neki a dologról, rárivallt:
– Szerencsétlen flótás! Most már látom, hogy minden hiába: soha nem lesz belőled semmi. Hordd el magad a házamtól, és vissza se gyere többet!
Még néhány tallért vetett oda neki az útra, aztán haragosan elfordult tőle. Szegény fiú pedig ment, neki a nagyvilágnak, és hasztalanul kínálkozott itt is, ott is, sehol nem volt munka számára, sehol nem akarták befogadni.
Ahogy nagy búsan bandukolt az országúton, egyszer csak elébe állt egy vénséges vén ember, és azt kérdezte:
– Hát te mit lógatod így a fejedet?
– Igazán nincs okom a vidámságra – felelte a fiatalember, és elmondta neki a történetét.
– Sebaj – mondta az öregember. – Ha megígéred, hogy amid lesz, mindennek a felét nekem adod, nagy szerencsére juttatlak.
– Megígérem, hogy is ne ígérném – felelte a fiú.
– No, akkor siess a városba, mert már nagyon vár a királylány – mondta az öreg, azzal eltűnt.
A fiúnak sem kellett kétszer mondani: sietett a városba, ahogy csak bírt.
Ott a királyi palotában alig fért a sok herceg és királyfi: mind a királykisasszony kezéért versengtek, ő azonban eddig még mindenkit kikosarazott. Most, hogy a legényt meglátta, ujján az aranygyűrűvel, egyszeriben elkiáltotta magát örömében:
– Ő az igazi!
Nyomban kézen fogta és a király elébe vezette.
Az öreg király áldását adta rájuk és rövidesen megtartották a menyegzőt.
Nagy boldogságban éltek, mígnem hét esztendő múltán egy szép napon megjelent a vénséges vén ember.
– Eljöttem, hogy behajtsam rajtad a tartozást – mondta a királlyá lett fiúnak. – Azt ígérted, hogy amid lesz, abból az enyém mindennek a fele.
– Úgy van – mondta a fiú –, és állom is a szavamat.
És jó szívvel mindenét megfelezte: országát, vagyonát, házát, kenyerét.
– Ez eddig rendben van – mondta az öreg. – De az alku a gyerekekre is áll. Két fiad van, az egyik közülük az enyém.
– Nem! – kiáltott fel kétségbeesve a fiú. – Vidd el mindenemet, egész vagyonomat, egész országomat; de a kedves fiaimat és a szerelmes feleségemet nem adom oda soha senkinek, még ha az életembe kerül is!
– Hát, akkor tartsd meg mindenedet – mondta mosolyogva az öreg. – Nem kívántam komolyan, csak próbára akartalak tenni. Látom, megérdemled, amid van, mert a szeretet mindennél erősebb benned.
Így szólt, és eltűnt az ifjú király szeme elől.

Német népmese