Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül, szarvacskáit ki‒be nyújtogatta, úgy gyönyörködött benne.

‒ Ugye szép? Ugye szép? ‒ kérdezte a kék szarkalábaktól.

A szarkalábak bólogattak, és elismerően mondogatták: ‒ Kicsi, kerek, hófehér, csigabiga belefér, folyosója csavaros, kívül‒belül takaros!

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, fehér házikója van!

Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár:

‒ Jaj, csigabiga, szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert három pettyemet már elrabolták!

A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit:

‒ Mit képzelsz, te pöttyös? Csupa virágpor a lábad, mind behordanád hozzám. Bújj el másutt!

Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte.

A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak katicák. Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben hullani kezdett a zápor. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát. Csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét. A bogarak kő alá, rög alá futottak az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:

‒ Csigabiga, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt a zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.

‒ Nincs hely! ‒ szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.

‒ Legalább a hangyatojást hadd tegyem be hozzád, nehogy megázzék! ‒ kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla. Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul, apró, zöld esernyőnek. A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos, mérges.

‒ Még tovább viszem a házamat ‒ gondolta ‒, hogy a hangyák se háborgassanak!

Meg is tette. Nagy üggyel-bajjal ismét a hátára vette, és egy békarokka tövéig cipelte.

‒ Na, itt jó lesz! ‒ mondta, és büszkén körülnézett. Hát, képzeljétek, mit látott!? Egy csuromvizes tücsök állt előtte, sáros hegedűvel.

‒ Kiöntött a lyukamból az eső, hajléktalan lettem. Ó, ó, cip-cirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlen estére, amíg a lakásom újra kiszárad. Szép nótával megfizetek érte.

‒ Még csak az hiányzik! ‒ fortyant fel a csigabiga. ‒ Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől, te ostoba!

Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. Útközben találkozott a katicával meg a hangyával, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát: „Kicsi, fehér csigaház, kerüld el, ha arra jársz, hiába is keresed, nincs ott vendégszeretet!”

Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számontartja, és nagyon megharagudott. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyoszöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici varázspálcáját, és felkiáltott:

‒ Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat éjjel-nappal, télen-nyáron, és amíg élsz, senki be ne tegye hozzád a lábát!

A csigának a vére is meghűlt ijedtében, de abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem, kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, akármerre visz az útja.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016